A koldulás is mesterség

Bizonnyal sokan álmodoztak arról, hogy olyan üzletet csinálnak, ami minimális, vagy semmilyen befektetést sem igényel, így a várható haszon gyakorlatilag száz százalékos.

Ilyen üzlet azonban nincs – legalábbis a többség így gondolja. Van azonban egy azonos foglalkozású társadalmi réteg, amely számára a pénzkereset ezen formája mindennapos gyakorlat. Tagjai körülöttünk élnek, akár mindennap találkozhatunk velük. Számukra minden bevételezett összeg tiszta haszon. Nincsenek alkalmazottaik, nincs irodájuk, nincs útiköltségük, nincsenek számláik — mert általában még lakásuk sincs. Talán már ki is találták: a legtisztább üzlet a koldulás.

Koldusok a múltban

Már a Bibliából ismert a szegény Lázár és a gazdag ember példázata. Amióta létezik a vagyon, léteznek vagyonosak és nincstelenek. A nincstelenek ősidők óta próbálnak részt kérni a vagyonból, több-kevesebb sikerrel. Ahány ország, annyi koldulási attitűd. Volt, ahol az alázat tűnt gyümölcsözőbbnek, volt, ahol a büszkeség. Egy XVI. századi francia utazó ír egy koldusról, akit Spanyolországban látott lóháton ülve koldulni. “Add el a lovadat, barátom, és mindjárt lesz pénzed!” – mondotta neki a francia. Mire a koldus nagyúri gőggel: “Senor! Én pénzt kértem öntől, és nem tanácsot!”

Legjobb tudomásunk szerint először a zsidó anekdotikus hagyományban bukkan föl a kéregetés, mint tiszta haszonnal kecsegtető üzlet.

Egy régi zsidó anekdota szerint a gazdag Lőwenstein bankár fia halálosan beleszeretett egy szegény koldus, bizonyos Lefkovics leányába. Hiába volt a dúsgazdag, ám kétségbeesett atya minden szigora, kérése, könyörgése, a fiú nem tágított kiszemelt arája mellől. Így Lőwenstein úr fogcsikorgatva beleegyezett a házasságba. Ám ekkor nem várt fordulat történt; Lefkovics kijelentette, hogy márpedig ő nem óhajtja leányát Lőwenstein fiához adni, mert attól tart, egész életében föl fogják emlegetni származását új családjában. Lőwenstein fia öngyilkossággal fenyegetőzött, így a bankár – büszkesége maradékát is félredobva – elment Lefkovicshez, hogy rábeszélje az esküvőre. “Rendben” – válaszolta Lefkovics – “de ez esetben uraságodnak el kell velem jönnie koldulni. Így majd a fia semmit sem vethet a leányom szemére, hisz az ő apja is kéregetett.” Lőwenstein annyira szerette egyetlen fiát, hogy még erre is hajlandónak mutatkozott. Rongyokba öltözött hát, botot vett a kezébe, s kéregetni indult leendő nászával együtt. Bejárták egész Galíciát, átgyalogolták a Nyírséget, a Felvidék nagyobb városait, még Csehország déli tartományaiba is eljutottak. “Most már elég – mondotta Lefkovics – postakocsira szállunk, és hazautazunk!” “Egy fenét! – mondta csillogó szemmel, kezeit összedörzsölgetve Lőwenstein – visszafelé is koldulva megyünk!”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.